Meghívásos pályázat II. helyezés

„A templom legfontosabb, központi és létesítő erejű térszakasza a szentély, középpontjában az oltárral”.[1]

A tervezett oltár szimbolikája a csodálatos kenyérszaporítás eseményére utal (Mt 14,13-21). Az evangéliumi részlet az utolsó vacsora csodáját vetíti előre. Az oltártest nem szögletes. A parametrikusan generált, enyhén lágyított, kosárra emlékeztető formáján megjelenik az öt kenyér és a két hal szimbóluma. Alulról fölfelé haladva a csiszolt kő felülete fokozatosan válik természetesebb, durvább megmunkálásúvá. Szemcsézettsége a csodában részesült tömeget jelképezi. Fontos elem ez is, hiszen a tömeggel kapcsolatban hangzottak el a Megváltó vigasztaló szavai: „Megesett rajtuk a szíve és meggyógyította betegeiket.” A természetesen érdes felület hirtelen újra teljesen finomra csiszolt felületben folytatódik az oltár tetejéhez érve, kiemelve a mensa lapját, Krisztus jelképes testét az oltár tömegéből.

„Nincs másunk itt, csak öt kenyerünk és két halunk.” Mire ő ezt mondta: „Hozzátok ide!” Miután megparancsolta, hogy a tömeget telepítsék le a fűre, fogta az öt kenyeret és a két halat, szemét az égre emelve áldást mondott, azután megtörte a kenyereket, és odaadta a tanítványoknak, a tanítványok pedig az embereknek. Mindannyian ettek és jól is laktak. Végül tizenkét kosár lett tele a kenyérmaradékokkal. Pedig mintegy ötezer férfi evett, nem számítva a nőket és a gyerekeket.”

Mt 14,13-21

Az oltárt és az ambót együtt formáltuk meg. Kerültük a szimmetriát, de a két forma érzékeny egymás jelenlétére.

[1] Földváry Miklós István: A latin rítusú templomtér kialakításának mai lehetőségei

A szakmai zsűri értékelése

A pályamű elmélyültsége, szellemisége és művészi kvalitása nem csupán a beadott pályaművek között, hanem szélesebb körben is kiemelkedően figyelemre méltó. Egyetlen, de erősen vitatható része az áldoztatórács javasolt elbontása, még akkor is, ha az alapkoncepció lényege láthatóan teljes egészében e helyzetre épül. A pályázati kiírás a 19-20. század fordulóján készült berendezés egységének megtartását írta elő, ezzel leglátványosabb elemének, az áldoztatórácsnak az eltávolítása nem egyeztethető össze. Az áldoztatórács hiánya a főszentélyt teljes mértékben kitárja a hosszház felé, felszámolva annak intimitását, gyengítve önállóságát, a hierarchiában betöltött szerepét.

Mindamellett a pályamű a feladat liturgiai részére koncentráltan és egészen kivételesen gazdag eszmei tartalommal áll a feladat megoldásához. Csak igen ritkán tapasztalható, pontosságra és teljességre való törekvéssel közelíti meg a templom szentélyében zajló liturgia misztikus voltát, mindezt ráadásul beleéléssel és művészi erővel teszi. A terv óriási értéke, hogy a teljes templomtér számos feltárt, konzervált és bemutatott történelmi rezdülésével körülvéve a figyelmet az épület létesítésének lényegére, a liturgia helyszínére akarja és tudja irányítani. Ennek megvalósítását az a fajta, az öncélúságtól nagyon messze álló egyszerűség jellemzi, amelynek egyedüli célja a szellemi lényeg minél teljesebb megragadása és érvényre juttatása, s ami oly messze áll a ma oly divatos „minimalart”-tól. A tervezők a szentélyt és benne az oltárt az egész épület „létesítő erejű térszakaszá”-nak nevezik és akként is kezelik.

A választott kiindulási képeszköz – a csodálatos kenyérszaporítás és nem az utolsó vacsora –, meglepő, egyben intuitív fölvetés az új berendezési tárgyak, az oltár és az ambó megformálása által közvetíteni szándékozott szellemi tartalom alapjául.

Rokonszenves gondolat a két fő berendezési tárgy, az oltár és az ambó formájának érzékeny, egymásra utaló kapcsolata, a tárgyformálás aszimmetriájának koncepciója is. (…)

Az örökmécses ötletes, újszerűsége dacára sem hivalkodó, gondolatébresztő. Elhelyezése bizonyos értelemben szerencsés, hiszen falroncsolás és az oltárkép takarása nélkül (…)

Összességében véve, mivel a terv nemcsak a pályaművek közül, hanem a hasonló feladatok ismert megoldásai közül is messze kimagasodik, megérdemelné, hogy a jobb megítélés érdekében készüljön róla egy olyan látványterv, ami az áldoztató rácsot megtartva, egy kevésbé idealizált, valóságos környezetbe helyezve mutatná meg a tervezett látványt.